…mert? ..azért édes lányom, mert mindjárt…
2010 június 2. | Szerző: Demeter Edina |
Én is voltam kiskamasz, valamikor, még régen, egykor…De én biztos nem voltam ilyen, ennyire, s különben is, ne már… tényleg? Anya mesélj, nyugtass meg, hogy ennek egyszer vége..s tényleg én is..ennyire???
Gondolom nem egyedül harcolok a kiskamasz gyermekemmel, már ha ezt lehet egyáltalán harcnak nevezni, hiszen ott mindketten támadnak, de ebben az esetben, engem támadnak, pontosabban játszanak az idegeimmel:)) Kedvenc szitum: …ki kéne kapcsolni a gépet…s itt jön az indoklás…s akkor mi a válasz…? MERT?? Ez egy jó kérdés, előbb mondtam….de valszeg az nem jutott el…vagy szelektív a hallásuk… biztos így van, feltételezzük a legjobbakat.
Mi is jellemzi ezt a korosztályt: mindent ők tudnak a legjobban, jaj anya …..te így meg úgy…, minden róluk szól, de u.akkor zéró önbizalom, ő már nagylány, de anya hívd fel..ezt és ezt a tanárt…ahhoz még kicsi, hogy elintézze, de este 11-ig simán fenn maradhat, mert hát a többiek az osztályban is.. s különben is olyan vagy…:) mármint én..persze olyan, de milyen???
Na viccet félretéve, amikor már úgy érzem, hogy a cérna szakad, a lelkem és a szavam akad, akkor “pszichológusommal” (anya) elemzem a helyzetet – mert hát ugyebár ő már ezen végigment, sőt kétszeres tapasztalat (nővérem). S ekkor megkapom a számomra hihetetlen választ: jaj…te is voltál kiskamasz, te is ugyanezeket csináltad, te is ezeket mondtad…ÉN? én biztos nem, visszafelé tekintve, s magamat nézve ez nem lehet, vagy az idő ennyire megszépíti az emlékeket?
S vajon mi mindent csináltam, amikre egyáltalán nem emlékszem? A türelem rózsát terem…tele van a lakás rózsával, majd megfulladunk tőle….s még hol van a vége…sőt ennek nincs is vége, mert mire az egyik gyermekem kinő belőle, jön a kicsi, s ott folytatódik, ahol a nagyobbikkal abbamarad.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!
Kommentek
(A komment nem tartalmazhat linket)
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Huhúúúú – ez de jó téma… Kamaszkor! A világ legcsodálatosabb és legszörnyűbb fogalma, mindezt egyszerre! :-)Az első önálló döntések, az első pattanások, az első szerelem… legalább olyan édes-aranyos, mint az első lépések, első szavak voltak, anno. Csak épp a “nemmegmondtam” és egyéb mondatokba úgy belefeledkezünk mindannyian, hogy észre sem vesszük néha, mi mellett megyünk (veszekszünk) el… pedig a tipegő kornak is vannak árnyoldalai – mégsem a teli pelusra, vagy az első dackorszakra emlékezünk ma vissza! :-)És még valami, a sok biológiai és egyéb változás mellett még egy fontos apróság, amiről elfeledkezünk: kicsi korukban mi, anyuk és apuk vagyunk a mindentudók és a mindenhatók. Azután ahogy kezdik felfedezni a világot Cseppjeink, rá kell döbbenjenek: nem elég, hogy teljesen megváltozott külsejüket el kell fogadják, hogy a világ felfedezése helyett iskolapadba kényszerülnek – de biza’ még az anyuékról is kiderül, hogy földi hallandók, tele hibával, és rossz döntésekkel. Kamasznak lenni nem könnyű… – legalább olyan nehéz, mint kamasz-szülőnek! 🙂
Mindig kell a kaland és kihívás!!! :D:DTe is voltál kamasz és ugyanezeket csináltad csak azokat az emlékeket kitörli az agyad!!!XDXDpusziszeretlek