Az légy aki vagy, érezd jól magad…..
2010 június 17. | Szerző: Demeter Edina
Talán sokaknak ismerős a cím. Charlie énekelte teljes átéléssel, rekedtes hangján, lélekbe hatolva.
De miért pont ez, miért ezt a címet adtam eme pár sornak? A napokban elgondolkoztam, hogy mennyit változik az ember? Egyáltalán minden ember képes-e a változásra? És a legfontosabb kinek a kedvéért változunk? A valós énünket megváltoztathatjuk, vagy csak finomíthatunk azon????
Én azt gondolom – ahogy kedvenc marketing tanárom kezdte mondatait -, hogy alapjaiban nem tudunk megváltozni. Az évek, a csalódások, a megtapasztalások útján inkább felveszünk olyan viselkedésmintákat, amivel bizonyos helyzetekben elkerülhetjük a csalódásokat, kudarcokat. Egyfajta álarcot, amivel a nagy közeg előtt védve lehetünk. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi a jobb – egész életemet álarcban élni, s mű barátságokat, mű kapcsolatokat létesíteni, vagy maradjak valós, igazi, s legyen kevesebb barátom, kevesebb kapcsolatom, de az IGAZI legyen, csupa nagy betűvel. Nem kérdés, hogy számomra csak egy válasz lehet, a második.
Sokkal nehezebb és egyúttal egyszerűbb is lesz az életünk. Az bár furcsa így együtt, de ha elfogadjuk magunkat úgy, amilyenek vagyunk, nem lesz bennünk olyan megfelelési vágy, ami frusztráló. Hiszen nem másoknak akarunk majd megfelelni, csak magunknak. Szerintem ez a legfontosabb. Magunknak felállítani egy értékrendet, prioritást az életben, s ahhoz hűnek maradni. Hiszem, hogy csak így lehetünk boldogok. Én azóta érzem egyre jobban magam, amióta nem foglalkozom mások véleményével, csak azokéval, akik fontosak a számomra, akik hitelesek, akik a bajban is velem vannak, s úgy szeretnek amilyen vagyok. Hiszen gondoljunk csak bele mit számít, hogy a szomszéd, a Julis néni “úgy néz rám”, vagy hogy mit gondol….számít?? Érdekel a véleménye? Szerepet játszik az életemben? Nem. Ha mindenki a maga problémájával foglalkozna, s nem áskálódna mások életében, ha elfogadnánk egymás különbözőségét, hisz ettől szép a világ, hogy nem klónok vagyunk, akkor sokkal élhetőbb világban élnénk.
De emberek vagyunk, s sokaknak sokkal egyszerűbb mások életébe belemászni, addig sem kell a saját maga problémáival foglalkozni. Ezek ellen egyféle megoldás van: nem foglalkozunk velük. Én ma már csak sajnálom az ilyen embereket, hogy ennyire sivár életük van, hogy másokéval foglalkozik, hogy áskálódik.
Ne nekik, ne a külvilág felé éljünk, hanem magunknak, a lelki békénk, a nyugalmunk csak ekkor áll helyre.
Próbáljátok ki, s belátjátok, hogy ez így van, nem könnyű levetkőzni ezt, de utána olyan felszabadító érzés kerít hatalmába, ami elmondhatatlan.
Hajrá!! Kitartás!
Kell a visszacsatolás????
2010 június 9. | Szerző: Demeter Edina
Amikor a blogot elkezdtem írni, egyetlen célt szolgált: kiírni magamból azokat a dolgokat, amik foglalkoztatnak. Megfelelő társ nélkül, jó volt szavakba önteni azokat a “problémákat”, vagy inkább gondolatokat, amiken töröm a buksim:) Aztán ahogy lenni szokott – kommunikatív ember lévén – egy-két embernek, majd egyre több embernek meséltem róla, s nézték, olvasták. S jöttek a pozitív visszajelzések, ami jó, ami kell.
S bár az első indíttatás megváltozott, már kifejezetten jól esett, s vártam a visszajelzést. Ezen persze rögtön elgondolkoztam, miért kell ez? Miért fontos, hogy lássa más is, hogy legyen véleményük? Egyáltalán mi a véleményük? A válasz nyilvánvalóan nem volt túl bonyolult: emberi lények vagyunk, vagy ahogy a nagy Aronson is megmondta: Társas lények.
Fontos a kommunikáció, fontos a vélemény, hogy ne csak a nagyvilágba szóljon a harsonánk. Mindannyian szeretnénk – vagy legalábbis én igen – véleményformálók lenni – akik talán a gondolataival, blogjaival másokat arra ösztönöznek, hogy nézzenek mélyen önmagukba, szeretnék tükröt tartani a világnak, embereknek, véleményeket, gondolatokat elindítani. S csak ha pár embernek ezáltal jobb lesz, már nyugodtabb lehetek, tettem én is valamit a közösségért, emberiségért.
Fiatal, ifjonc éveimben – 16/17 éves koromban világmegváltó terveim voltak: menjünk az afrikai éhezőkön segíteni, le a rasszizmussal…s sorolhatnám. Egy akkori kedves barátom napokon/heteken, sőt éveken keresztül hallgatta a nagy világraszóló ötleteimet. S persze a véleményem semmit nem változott, csak annyiban módosult, hogy apróbb lépésekben kell gondolkozni. Ha mindenki csak a maga környezetét tenni jobbá, s segítene másokon érdek nélkül, egyre nagyobb közösséghez jutna el, s ki tudja még a világ is más lenne…
Morfondírozom, amikor a nagy okosak szerint a “világ változik”…könyörgöm a világot kik alkotják? Nem mi?? Nem mi formáljuk a gondolkodásunkkal, hozzáállásunkkal, világnézetünkkel, tetteinkkel? Csak mi tudunk változtatni, még ha kis léptékekben. Én hiszem, hogy így van.
Csak rajtunk áll. Hát tegyünk is érte. Mert megtehetjük. Mert megérdemeljük.
A békés harcos útja
2010 június 2. | Szerző: Demeter Edina
Alapfilm. Alapkönyv. De nem az a fajta, amit csak elolvasol, s felteszed a polcra, hanem az amelyiket bármikor leemeled és mindig megerősítést szerzel általa.
Én az iskolákban levetíteném felső tagozatban, kötelező olvasmánnyá tenném. Írjanak belőle esszét, szűrjék le a valóságot, a saját maguk valóságát, ne a tartalmát! Nagy különbség. Több nézőpont. Soha nem értettem irodalom órán az elemzések leírva mi célt szolgálnak? Honnan tudhatjuk, hogy 100-200 évvel, de akár 50 évvel ezelőtt, mit akart leírni az a “szerencsétlen” költő/író. Honnan tudhatnánk hogyan érezte magát, miért fogalmazódott meg benne az, ami. S egyáltalán hogyan élhetnénk át?
Szerintem sehogy. Mindenki másképp egyforma. Igaz a fő cím. Mindannyian mások vagyunk, de ez így van rendjén. Én személy szerint nem szeretnék egy “klónvilágban” élni, imádom az egyediséget, a jó értelemben vett másságot, amikor valaki nem fél megmutatni valós énjét, még ha ezzel kockáztatja, hogy elfogadják-e vagy sem.
Idézet a filmből:
“Az út, ami boldoggá tesz, nem a végcél!”
Ez helytálló? Szerintem igen. Én még nem értem az út végére (szerencsére), de minden egyes percét élvezem az útnak, a megismerésnek, a megtapasztalásnak, az erőnek, hogy tovább menjek, még ha el is bukok. De amikor felállok, még nagyobb erővel folytatom.
Másik kedvenc idézet:
“A harcos nem attól harcos, hogy feladja, amit szeret, hanem hogy szereti, amit csinál. Egy jó harcos nem tökéletes, nem győz mindig, nem sérthetetlen….. A jó harcos nagyon is sebezhető…. Ez teszi igazán bátorrá! A harcos cselekszik, csak a bolond sír! Nincs olyan, hogy kezdet és vég, csak a tett van.”
Nem kell komment, csak hallgatni a szavak erejét. Minden kedves olvasónak tiszta szívből ajánlom a filmet és a könyvet egyaránt.
Mindenki hallja meg a maga valóságát, s vonja le a számára vonatkozó konzekvenciát. Nem lehet sablont lehúzni erről sem, s általános érvényűvé tenni.
Ez nem egy tömjénezett könyvajánló akart lenni, csak rám nagy hatással volt. Ennyi. No comment.
…mert? ..azért édes lányom, mert mindjárt…
2010 június 2. | Szerző: Demeter Edina
Én is voltam kiskamasz, valamikor, még régen, egykor…De én biztos nem voltam ilyen, ennyire, s különben is, ne már… tényleg? Anya mesélj, nyugtass meg, hogy ennek egyszer vége..s tényleg én is..ennyire???
Gondolom nem egyedül harcolok a kiskamasz gyermekemmel, már ha ezt lehet egyáltalán harcnak nevezni, hiszen ott mindketten támadnak, de ebben az esetben, engem támadnak, pontosabban játszanak az idegeimmel:)) Kedvenc szitum: …ki kéne kapcsolni a gépet…s itt jön az indoklás…s akkor mi a válasz…? MERT?? Ez egy jó kérdés, előbb mondtam….de valszeg az nem jutott el…vagy szelektív a hallásuk… biztos így van, feltételezzük a legjobbakat.
Mi is jellemzi ezt a korosztályt: mindent ők tudnak a legjobban, jaj anya …..te így meg úgy…, minden róluk szól, de u.akkor zéró önbizalom, ő már nagylány, de anya hívd fel..ezt és ezt a tanárt…ahhoz még kicsi, hogy elintézze, de este 11-ig simán fenn maradhat, mert hát a többiek az osztályban is.. s különben is olyan vagy…:) mármint én..persze olyan, de milyen???
Na viccet félretéve, amikor már úgy érzem, hogy a cérna szakad, a lelkem és a szavam akad, akkor “pszichológusommal” (anya) elemzem a helyzetet – mert hát ugyebár ő már ezen végigment, sőt kétszeres tapasztalat (nővérem). S ekkor megkapom a számomra hihetetlen választ: jaj…te is voltál kiskamasz, te is ugyanezeket csináltad, te is ezeket mondtad…ÉN? én biztos nem, visszafelé tekintve, s magamat nézve ez nem lehet, vagy az idő ennyire megszépíti az emlékeket?
S vajon mi mindent csináltam, amikre egyáltalán nem emlékszem? A türelem rózsát terem…tele van a lakás rózsával, majd megfulladunk tőle….s még hol van a vége…sőt ennek nincs is vége, mert mire az egyik gyermekem kinő belőle, jön a kicsi, s ott folytatódik, ahol a nagyobbikkal abbamarad.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!
Szeretetbomba csak így egyszerűen
2010 május 28. | Szerző: Demeter Edina
Mindenkinek vannak rossz napjai, kinek nem? Amikor mindent olyan szürkének, szörnyűnek, megoldhatatlannak lát, amikor szeretne elbújni a világ elől, amíg “valaki” meg nem oldja:) De hát persze erre sem idő, sem lehetőség nincs, különben is milyen jó érzés, amikor egy megoldhatatlannak tűnő feladatot megoldunk, s büszkén hátradőlhetünk, hogy na ezt is megcsináltam. Képes voltam rá. Egyedül! Jöhet bármi, nincs lehetetlen:)
De mik azok a fogódzok, amiben az ilyen napokon belekapaszkodhatunk, ami erőt ad, ami előbbre mozdít, ami segít abban, hogy másképp lássuk a dolgokat?
Nem hiszek abban, hogy a problémákat halogassuk, majd az idő megoldja, én szeretem megoldani, mert nyomasztólag hatnak az emberre, nincs értelme halogatni. Ha félbemaradt problémánk van, az megbénít, arra koncentrálunk, nem tudunk a tényleges feladatokra koncentrálni, s az élet többi területe is megsínyli azt.
Fogódzók…. mindenkinek más. Egy jó könyv, vagy az abban lévő “kulcs idézet”, egy madár csicsergés, a kedvese motiváló/segítő szavai, a gyermeke ölelése/mosolya….bármi, ami őt boldoggá teszi, s ráeszmél általa, hogy ez is csak egy feladat.
Bakancslista? Meg van? Elkészítetted? Én dolgozom rajta….Ha tudnád, hogy csak fél éved van már hátra, hogyan-mivel-kivel töltenéd? Magadba zárkóznál vagy kihasználnál minden pillanatot? Keseregnél vagy megpróbálnád feledhetetlenné és emlékezetessé tenni magadnak és szeretteidnek? Hogy így emlékezzenek rád, hogy még ebben a helyzetben sem adtad fel. Hogy akkor is csak előre tekintettél, nem hagytad el magad….
Sokan azt hiszik, hogy a problémák/terhek/nehézségek fölös megszomorítói az életünknek, amik megnyomorítják az életünket. Én nem így gondolom. Szerintem meg ezek igen is, hogy kellenek. Fontosak, hogy azzá lehessünk, akik szeretnénk, amik nélkül nem eszmélnénk fel, nem mennénk végig azonos a bizonyos “úton”, vagy eltévelyedünk, s visszatérünk a helyes útra.
Így kalandra fel, találjuk meg azokat a “szeretetbombákat”, amik segítséget nyújtanak a nehéz időkben.
Sikerre éhezve…..
2010 április 29. | Szerző: Demeter Edina
Manapság mindenki a nagybetűs “sikert” kergeti, hogy elmondhassa a világnak, hogy ő egy sikeres ember. Ettől lesz értékes, ettől reméli, hogy tisztelik, szeretik és felnéznek rá, hogy mások úgy értékelik, hogy ő letett valamit az asztalra. Mindig a másoknak való megfelelés hajtja ezeket az embereket, vagy maguknak akarnak megfelelni?
Mióta “divat” lett az önmegvalósítás a trendi formájában , s nem a tényleges mély, belső önmegvalósításról beszélek, azóta nagyon kevés az olyan ember, aki valóban Önnön magának akar bizonyítani, aki le tudja vetkőzni, hogy mások szemével lássa magát és az legyen ténylegesen fontos, amit önmaga gondol magáról.
Nehéz tudom, sok időbe, munkába és rengeteg valós önismeretre van ahhoz szükség, hogy ne az érdekeljen mások mit gondolnak rólunk, hanem, hogy este nyugodt szívvel nézhessünk tükörbe, hogy ember maradtam, s ami igazán fontos, aszerint élek.
Siker?? Mi is pontosan az, mit jelent? Sokan ma a sikert, a pénz mennyiségével hozzák összefüggésbe, akinek pénze van az sikeres. Az már valaki. De én ezt nem hiszem. Attól, hogy valakinek pénze van biztos hogy sikeres? Sikeres legfeljebb abban amit csinál, a munkában eredményeket ér el, tehát sikeres, s még sikeresebb, mert ezt pénzzel honorálják is. Tehát “gazdag”. De nézzük az élete többi területét. Ha egy magányos, barátok nélküli, de gazdag embert veszünk, akinek csak érdekkapcsolatai vannak, azt vajon sikeresnek mondhatjuk?
Én a sikert egy sokkal komplexebb dolognak vélem, s szerintem mindenki másnak mást jelent a siker. Nem értek egyet azzal, hogy a siker pénzben mérhető. Nekem az a siker, ha valaki eltervez valamit és véghezviszi, ez is siker, ha megvalósítja valóban önmagát, ha leküzdi félelmeit, mer bátornak lenni, mer változtatni és vállalja érte a felelősséget annak minden buktatójával együtt. Ha tud felnőttként értékket nyújtani és átadni gyermekének, ha nem önző és nemcsak a saját “sikerére” éhezik, hanem odafigyel másokra, segíti/támogatja őket (nem pénzben). Ha figyel és befogadja azt, amit mondanak neki, ha nem húz le másokat, nem árt nekik – sikeres “EMBER – nagybetűkkel marad.
A pénzben mért siker egy élvhajhász, felszínes dolog, amit önmagában nem hiszem, hogy bárkit is boldoggá tesz. Ki ne szeretné a pénzt, hiszen biztonságot ad, szabadságot, senkitől nem kell függeni, megtehetjük, megvehetjük amit szeretnénk, biztosítani tudjuk a gyermekeink számára a továbbtanulást, sportot, lehetőségeket….Persze a pénz kell, hiszen mindent abból fizetünk, de az csak egy eszköz, s az igazi mély dolgok azok, hogy megmaradjunk embernek lenni.
Tisztességgel, becsülettel, törődjünk a szeretteinkkel, a gyermekeinkkel, nem akkor, majd ha ennyi meg annyi pénzem lesz. A gyerek itt és most van, most gyerek, eltelik x év, s addig mi lesz vele, amíg mi a pénzünkért rohangálunk, pontosabban a még több pénzért..??? Addigra olyan távol kerül egymástól a pénzhajhász szülő és a gyermek, hogy nem lehet visszafordítani, vagy csak egy felszínes kapcsolat marad. Megéri önmagában a pénzért, a hőn áhított sikerért, mindent ami igazán értékes, elveszíteni vagy félre dobni??
Siker kinek mit jelent? Pénz? Hatalom? Boldogság? Önmegvalósítás? Szerintem nem lehet egyértelmű választ találni, csak ne felejtsük el a siker hajszolása közben, mi az ami igazán értékes számunkra???
S tanuljuk meg azt megbecsülni. De legfőképp megőrízni!
Csak így maradhat a miénk!
folyt.köv.
Csak így magyarosan: van bumm vagy nincs bumm?
2010 április 20. | Szerző: Demeter Edina
A cím némi magyarázatra szolgál:) van bumm vagy nincs bumm? Tessék??
Szóval a napokban eszmecseréztünk a “csajokkal” a szerelemről. Hogy is van ez? Létezik az a bizonyos “bumm”… Tudod amikor meglátod és jesszus..megnyílik a lábad alatt a föld, remeg mindened, 300 a vérnyomásod és mindent elfelejtesz ….. még a nevedet is:)
Persze a válasz egyértelmű, hogy létezik:) A kérdés csak az, hogy erre lehet- e kapcsolatot építeni, és egyáltalán működhet-e hosszútávon???
Van egy kedves ismerős “párom”, akik több évig (7-8!!évig) voltak nagyon jó barátok, egy társaságba jártak, együtt szórakoztak, kirándultak, s nem volt köztük semmi csak barátság. Ez a pár ma már 4-5 éves házasok két gyerkőccel és iszonyú boldogok. Valahogy kialakult, egy hullámhosszon voltak, közös érdeklődési körrel, közös célokkal, azonos erkölcsi mércével nézték az életet.
Tehát kérdem én? Működhet egy olyan kapcsolat, s lehet belőle sírig tartó szerelem, ha csak első körben a kémia működik? S utána ismerjük meg a másikat, akiről kiderül, hogy vagy nagyon… vagy ajjjjaj nagyon távol áll a mi elképzelésünktől, vagy ahogy fény derül árnyoldalára, már huss, el is múlik a “bumm”.
Vagy anélkül nem létezik szerelem, ha előbb nem ismerjük meg. Elakadtam… nekem még nem volt olyan kapcsolatom, s nem is nagyon hiszek benne, hogy évekig “barátok” vagyunk, s utána szerelembe esünk…nekem ez valahogy olyan …megfoghatatlan…pedig logikus. Mert kiismerjük a másikat, megismerjük a szimpatikus vagy nem éppen szimpatikus tulajdonságait, elbeszélgetünk vele (van-e közös téma), megtudjuk hogyan gondolkodik a világról, mik a céljai, vagy egyáltalán vannak-e (hiszen ez fontos, hogy egy úton tudunk-e elindulni/haladni), milyen vallású, mi az ami érdekli (hobbi, közös program), s sorolhatnám.
Hiszen emiatt alkotunk egy párt, ezek a dolgok igazán fontosak, ami miatt évekig (vagy ideális esetben örökre?! – létezik még ilyen??) együtt maradunk.
Nekem volt egy nagy “bumm”-om, hatalmasat szólt, ami a filmekben meg van írva: lila ködfátyol, se kép se hang, szülői tiltások, de mi akkor is szeretjük egymást, gyerekek…
s szerencsés módon vagy 10 évig működött is… de nagyon eltérő minden gyakorlatilag: ahogy gondolkodunk, amik fontosak az életben, a háttér országról nem is beszélve, a felfogásunk, a céljaink, a világról/életről alkotott elképzeléseink, gyereknevelés….egyszóval, ha nincs semmi, de semmi közös, akkor megette a fene- csak így magyarosan- nem működik…hiába kémia ide vagy oda, az csak egy síkon érdekes, de erre kapcsolatot alapozni tudjuk, nem lehet…
Talán magamnak tettem fel a cím adó kérdést, hogy magamat is meggyőzzem, nem elég a bumm….
Ennyire jutottam, folyt.köv.
A "minta"??
2010 április 14. | Szerző: Demeter Edina
Amikor az első gyerekemmel várandós voltam (20 évesen!!), sokan kérdezték tőlem, hogy nem félek, nincsenek bennem kételyek, hisz még magam is szinte gyerek vagyok, hogyan fogom nevelni, milyen értékeket akarok átadni neki? Nem értettem, hogy ez miért foglalkoztatna, hiszen a világ legtermészetesebb és egyben legcsodálatosabb dolga a gyermek várás/szülés. Soha nem értettem azokat a nőket, akik “szülés utáni depresszióba” esnek – mindig úgy gondoltam, hogy ez túlreagálás, agyongörcsölés, “túlagyalás”. Hiszen mindenki tudja, hogy amikor megszületik a gyermek, megváltozik minden, fenekestül felforgatja az addigi életet, más lesz a ritmus, hozzá kell alkalmazkodni, a napi ritmusát beállítani, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott gyermek legyen…de jól elkanyarodtam…
Tehát nem értettem miért kérdeznek efféléket, hiszen imádom a gyerekeket, az pedig, hogy nekem is lesz…csak öröm…s valóban amikor megszületett Rencsi, nem volt kétely, félelem, persze volt aggódás és öröm és egy halom boldogság, már ha a boldogságot lehet ekképpen mérni:)
S ahogy elkezdett nőni, s hirtelen 13 éves lett (elég abszurdnak tűnik, hogy “hirtelen”, de higgyétek el, egy pillanatnak tűnik az elmúlt 13 év) elkezdtem agyalni… – ilyen szépen magyarosan fogalmazva – milyen MINTA vagyok én. Hiszen minden egyes pszichológia könyvben, elbeszélgetésekben alap dolog, hogy a gyerek mintázza a szüleit – lány-anya modell:)
Jó irányt mutatok-e neki, egyáltalán milyen szinten szólhatok bele az életébe, mindig jót akarok neki, de jó-e az, ha mindig csak jó, nem kell esetleg az a sok rossz is (dehogynem), ahhoz, hogy bölcsebb, erősebb legyen, milyen iskolába menjen, milyen nyelvet és hány nyelvet tanuljon, kikkel barátkozzon, vagy ne, mennyit sportoljon, tanuljon, mennyi szabadidő ami elég, mikor feküdjön le, ez a film neki való-e vagy sem… és megannyi kérdés, ami akkor, abban az időben nem jutott el…hogy tulajdonképpen mekkora felelősség, igen, a gyermek egy külön individuum, külön egyéniség, nem formálhatjuk a saját képünkre, nem erőszakolhatjuk rá a mi elcsúszott álmunkat, ŐK nem MI vagyunk.
Persze ő gondoskodik arról, hogy a sok rosszat is megtapasztalja, lévén, hogy egy erős egyéniség, s van (szerencsére) véleménye, bölcs gondolatai (néha nem is tudom ki az anya ő vagy én??), elképzelései, s szerencsére CÉLJAI!!!
Így azt gondolom, hogy ezen nincs mit görcsölni. Ha jó mintát mutatsz neki – de nem görcsösen – éled az életed, látja, hogy van egyáltalán ÉLETED, saját elképzeléseid, minden rosszban meglátod a jót, ha látja, hogy a bajból is fel tudsz állni és mész tovább, erősebben, bölcsebben, ha látja/érzi/megéli, hogyan neveled őket, mennyi szeretettel/aggódással/odaadással/akár lemondással, milyen zenét hallgatsz, hogyan állsz a dolgokhoz, ha érzi, hogy fontos a véleménye, ha van időd (s mindig kell, hogy legyen) hogy meghallgasd, hogy mit érez, mit gondol a világról, s egyáltalán ő hogyan lát dolgokat, mi fontos az életben (s nem egy vagy két év múlva), hanem mindig – mert ez az idő elmúlik, s soha, de soha nem lehet ezeket az éveket pótolni. Nem jön vissza, nem tudod visszaforgatni, , akkor és most – MINDIG – szüksége van rád – Anyára – tehát e hosszú mondat végére érve, ha ezeket megéled, ez a MINTA.
Te magad vagy, de azt hogy ezt hogyan adod át neki, csak rajtad áll.
A VISKÓ
2010 július 4. | Szerző: Demeter Edina
Ha szeretnél egy alapjaiban más és elgondolkoztató regényt olvasni, akkor ajánlom a VISKÓ c.könyv elolvasását. Nem szeretem a tipikus sikerkönyveket, amikor “valakik” kikiáltanak egy regényről, hogy az egy alapkönyv, anélkül nem is lehet élni, sőt ha nem olvastad, akkor….
Oldal ajánlása emailben
X